Interjú Takács Katával
Részlet Mihalec Gábor, Gondolkodó hit című könyvéből:
Pozitív gondolkodás
Interjúkérdések Takács Katának:
1. Könnyen nevet az, aki egészséges, aki rendezett körülmények között él, akit olyan emberek vesznek körül, akikre számíthat. De mi van akkor, ha valakinek mindezt nélkülöznie kell? Mesélj nekem a munkádról!
A Napos Oldal a Sérült Emberekért Alapítványnál dolgozom, ahol fogyatékossággal élő embereket rehabilitálunk, táboroztatunk, foglalkoztatunk. Az egész úgy kezdődött, hogy egy ismerősöm, aki egy fogyatékosokkal foglalkozó egészségügyi otthonban dolgozott foglalkoztató tanárként, megkért egy kézműves foglalkozás megtartására. Ez volt az első alkalom, hogy sérült emberekkel kerültem közelebbi kapcsolatba. Itt ismertem meg Johannát, aki nyitott hátgerinccel született, kerekesszékes volt, 2 éves kora óta ebben az intézetben élt. Itt a lakók nagy többsége súlyos értelmi fogyatékos és Johanna ebben az élethelyzetben is nagyon vidám, közvetlen és figyelmes volt. Később még jobban megismerve is olyan érzésem volt, hogy bár egy zárt intézetben lakott, mégis ő volt „szabadabb”. A többi, értelmi fogyatékos gyerek már első találkozáskor úgy fogadott, mintha 20 éve ismernénk egymást, öröm volt nekik kézműves foglalkozást vezetni. Ezek után már én kértem a barátnőmet, hogy újra és újra mehessek. Később a Napos Oldal a Sérült Emberekért Alapítvány, segítőket keresett táboraiba, örömmel jelentkeztem és megerősödtem abban, hogy a fogyatékkal élők többsége nagyon rossz egészségügyi állapotuk és élethelyzetük ellenére is vidám, pozitív gondolkodású ember. A sérült emberek sokat adnak, ráérnek meghallgatni a másik embert és igen értékes, saját tapasztalatukból vett tanácsokat adhatnak. Mivel sokat adnak, vidámak, keveset várnak el, minden apróságnak örülnek, hálásak, sokan szeretik őket, így igazi barátságok alakulhatnak ki, ezért ők is számíthatnak kisebb fizikai segítségre. A háláról és a hűségről a kóbor kutya példája jut eszembe, mert ő is megtanulta mi kell a túléléshez, ha kedves az emberekhez számíthat egy-két falatra, simogatásra, ha vicsorogna, folyton morogna, elkerülnék őt és a megélhetése is nehezebbé válna.
2. Mi adhat okot egy sérült embernek a nevetésre, a pozitív gondolkodásra?
Alapvető dolog, hogy a sérült ember el tudja fogadni a fennálló helyzetet, mert amíg ez nem történik meg, könnyen eshet depresszióba. Megfigyelhető, hogy akik születésüknél fogva sérültek, sokkal könnyebben fogadják el helyzetüket, mivel ebben nőttek fel. A balesetesek hirtelen kerülnek megváltozott körülmények közé, így fel kell, hogy dolgozzák ezt a kényelmetlen helyzetet, ehhez időre, türelemre és külső segítségre van szükségük. Ebben a legnagyobb segítségükre éppen azok a sérült emberek lehetnek, akik már vidáman élnek, mivel felismerték, hogy így is lehet teljes értékű életet élni. Pl.: létezik egy „Révész program”, ahol lelkileg egészséges, életvidám kerekesszékes fiatalokat képeznek ki arra, hogy segítsenek sorstársaikon. Akiknek sikerül feldolgozni balesetüket, azok számára az nyújt örömet, hogy másoknak ebben csak ők segíthetnek hitelesen, ők taníthatják meg sorstársaikat ebben az új megváltozott élethelyzetben mindennapi tevékenységük ellátására, ezért nagy szükség van rájuk. (Senki más nem képes arra, hogy megtanítsa, hogyan kell átülni az ágyról a kerekesszékbe stb.) A mi alapítványunk célja - többek között - az is, hogy helyes énképet alakítsanak ki a sérült emberek, ehhez elengedhetetlen eszköz az őszinte nevetés és vidámság. Nagyon emlékezetes volt számomra egy 25 év körüli, balesetben megrokkant srác, esete. Mind a négy végtagja lebénult, ezért kerekesszékben élt, beszélni nem tudott, kommunikálni egy papírra írt ábécé és szóképek segítségével tudott. Még kezdő segítőként kérdeztem az egyik gondozót, hogy miért engedi meg Isten ezt a sok nyomorúságot és szenvedést, ezt véletlenül meghallotta és magához hívott. Először is elmutogatta, hogy ő nem szenved, sőt boldogabb is, mint balesete előtt volt, mert az addigi életvitele egyre lejjebb juttatta volna a lejtőn, /alkohol, drog stb./, de balesete után ismerte meg Istent, ami bearanyozta életét. Nagyon kellemetlen helyzetben éreztem magam, azóta már jól tudom, hogy ilyen élethelyzetben is lehet boldog az ember. Lehet, hogy egy kicsit másképp közlekedik, - lába helyett kerekesszéket használ, nem úgy ír, beszél stb. mint egészséges társai – de ennek ellenére még élhet vidám, boldog önrendelkező életet és lehet lelkileg egészségesebb, mint az épnek látszó emberek, hisz mindannyiunknak lehet valamilyen szintű fogyatékossága.
3. Te magad honnan veszed az erőt ahhoz, hogy szenvedő embereket vidámmá tegyél? Az ő szenvedésük nem ragad át rád, nem tesz nyomottá?
Azok az emberek szenvednek, akik még nincsenek túl a krízisen, a nekik való segítséghez az ad erőt, hogy tudatában vagyok annak, hogy ez csak átmeneti állapot, amelyen valamennyien túlesnek, ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt, utána azonban ez nem jellemző rájuk. Segítek nekik célt találni, itt szeretném elmesélni egy jó barátnőm, Rita történetét.
Boldogan élt férjével és kislányával, amikor egy épülő ház padlásáról leszakadt, két emeletnyi zuhanás után a kórházban találta magát. Amikor magához tért, azt vette észre, hogy deréktól lefelé nem érez semmit. Balesete után a párja elhagyta, két évig teljes depresszióban élte napjait, nem látta értelmét a további életének. Nehezen fogadott el minden segítséget, nem akart kimozdulni, míg egyszer csak megtört a jég és hagyta magát rábeszélni egy táborra, ahol kerekesszékes résztvevőket tanítottak az önálló életre. Megtanulta akkor a mindennapi élethez szükséges mozzanatokat, vetítettek ott egy filmet egy német kerekesszékes tánccsoport munkájáról és tett egy olyan megjegyzést, hogy „ezt én is meg tudnám csinálni”.
Mindenki arra buzdította, hogy biztos meg is tudja valósítani, mivel előtte aerobik és mazsorett táncot tanított. A biztatások hatására ezt később sikerrel meg is tette, megalakította a „Gördülő Tánccsoportot” amely a mai napig is nagy sikerrel működik. Honlapjuk címe: www.gordulotanc.hu Ez adott új célt, sikert életének, vidámmá, kiegyensúlyozottá tette, ezúton ismerte meg új kerekesszékes párját, akivel azóta is együtt élnek. Nagyon sok frissen sérült kerekesszékes embernek mutatott példát, adott új erőt és célt a tánccsoport segítségével.
Érdekesnek tartom, hogy a sérült fiatalok többsége nem szenved, sőt az ő pozitív gondolkodásuk erősít engem. Mai napig sokat tanulok tőlük: kitartást, türelmet, szeretetet, elfogadást. Nagyon szeretem ezt a csapatot, az egész életem e körül forog. Barátaim szerint nem vagyok normális, mert sokszor összes időmet, pénzemet rájuk fordítom. A teljességhez az is hozzá tartozik, hogy jómagam is mozgáskorlátozott vagyok, és rendszeresen fájdalmaim vannak, de mindezek eltörpülnek az általam patronált sérült fiatalok örömét látva, inkább én tartom Isten ajándékának, hogy velük foglalkozhatok.
4. A hited mennyiben járul hozzá, hogy kiegyensúlyozott, pozitív életet tudj élni?
Számtalanszor megtapasztaltuk a szervezések nehézségeiben Isten gazdag áldását, szeretetét, hiszem, hogy a továbbiakban is segítségül hívhatom az életem és munkám során felmerülő problémák megoldásában. Az Istentől kapott szeretetet, csak egyféleképpen tudom meghálálni, mégpedig úgy, hogy sérült barátaimnak továbbadom. Boldoggá tesz engem, hogy segíthetek sorstársaimnak, sőt most már munkát is tudunk adni számukra, hisz az alapítványt csak sérült emberek vezetik, amelyet a Munkaügyi Központ támogat.
5. Mit tanácsolnál annak, aki eddig morcosan, pesszimistán élte az életét, de változtatni akar? Hogyan kezdje el?
Keresse az életben a szép dolgokat, vegye észre az apró örömöket az életében. Kicsit kényeztesse magát, csinálja azt, amit szeret, lazítson és nevessen minél többet. Keresse a gyerekek, fiatalok társaságát, tanuljon tőlük, hisz Jézus is azt mondta „míg olyanok nem lesztek, mint a kicsiny gyermek nem mehettek be a mennyek országába”. Próbálja mindennek a jó oldalát keresni, mert mindennek van. Létezik egy jó kis könyv az a címe az „Élet játéka”egy kislányról szól, aki egy kisvárosba vidámságot, „életet” vitt pozitív gondolkodásával. Az apukájától tanult játék lényege az, hogy keresse mindennek a jó oldalát, az egyik alkalommal a missziós csomagban a hőn áhított baba helyett csak mankó volt, akkor annak örült, hogy nem kell használnia. Ajánlom mindenkinek olvasásra!
Segítsen másokon, keressen olyan embereket, akik nálánál rosszabb helyzetben vannak, jöjjön el egy táborunkba segítőnek és megtapasztalhatja, hogy ő többet fog kapni lelkileg, mint amit apró fizikai segítségével nyújtani tud. Eszembe jutott ezzel kapcsolatban egy másik történet, amikor egy súlyos depresszióval kórházban ápolt, majd onnan épp kikerült fiatalt kértünk fel, tudatosan segítőnek. Megkértem két vidám alaptermészetű súlyosan mozgássérült fiatalt, hogy beszélgessenek vele, akiknek kisebb fizikai segítséget nyújtott. Ez a párosítás olyan jól sikerült, hogy a tábor végén a segítő fiatalember úgy nyilatkozott, a kórházi kezelés nem segített annyit számára, mint a táborban eltöltött egy hét. Igazából nem is érti, eddig miért volt így elkeseredve, mitől érezte céltalannak az életét, hiszen a jelenlévőkéhez képest az ő problémái eltörpülnek, mégis Ő van elkeseredve. Ebből erőt merítve, mentálhigiéniás szempontból sokat javult állapota.
És végül egy vicc, hogy nevessünk is egy kicsit:
" A pesszimista a sötétséget látja az alagútban, az optimista a fényt az alagút végén, a realista a közelgő vonat lámpáit, a mozdonyvezető pedig három idiótát a síneken."
6. Van-e olyan ismerősöd, akinek minden oka megvolna az elkeseredésre, és mégis pozitívan áll hozzá az élethez?
Erről a kérdésről egy egész könyvnyi anyagot tudnék írni, most csak egyet emelek ki, Rózsika történetét. Lackó fia kerekesszékes, súlyos mozgássérült, hallás, látás és értelmi fogyatékos. Rita lánya szintén kerekesszékes, súlyos mozgássérült és enyhébb látás és értelmi fogyatékos. Időközben az édesanyját is ő ápolta, és aki azóta sajnos eltávozott az élők sorából. Történetüket inkább elmondja maga Rózsika. Én inkább arról szeretnék beszélni, hogy ritkán találkozok ilyen jó kedélyű, vidám asszonnyal, ami a gyerekeire is ráragadt. Táborainkban rendszeres látogatók, az ő jelenlétük, pozitív kisugárzásuk kihat az egész tábor hangulatára. Ritkán beszél problémáiról, nem panaszkodik, ha már így alakult az élete felveszi a harcot, és előre tekint. Saját gyermekei ellátása mellett mindig figyel a tábor többi lakójára is, különös tekintettel az intézeti gyerekekre. Ő a gyerekek „Rózsi mamája”!
Boldogságaim:
Farkas Rózsinak hívnak, két halmozottan sérült gyermek édesanyja vagyok.
Egy Csorna melletti kis faluban élek születésemtől fogva.
Nagyon korán férjhez mentem és örömteli várakozások közepette született meg a fiam, aki már 22 éves. Teljesen egészséges gyermekként adták ki a kórházból. Boldogság és elégedettség töltött el mindig, amikor ránéztem. Mindig fiút szerettem volna első gyermeknek.
Vittem rendszeres ellenőrzésekre, figyeltem minden mozdulatát. Először 3 hónapos korában döbbentem meg, amikor hasra fordítottam és a fejét nem tudta felemelni, sem megtartani. Vittem az orvoshoz, aki szerint semmi rendellenesség nem volt. Ettől fogva még jobban figyeltem, de már állandó aggódással. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem nézte a játékait, a tárgyakat, csupán a fény felé fordult. Ekkor már szakorvoshoz fordultam, aki megállapította, hogy kétoldali szürke hályoggal született. Soha nem lesz tökéletes a látása.
Annyira összetörtem, hogy sem enni sem aludni nem tudtam. 9 hónaposan jött a következő megrázkódtatás. Egy reggel összeesett a járókájában és soha többet nem tudott felülni, állni. Rohanás az orvosokhoz. Kivizsgálások sorozata. Majd a borzasztó megvilágosodás: a fiam soha az életben nem tud mozogni, és rendesen látni. Soha nem válik teljes értékű emberré.
Kezembe fogtam a drága kicsi fiamat, akit mindennél jobban szeretek a világon, és eldöntöttem: bármilyen problémája legyen is, akkor is velem marad, erős leszek, és mindent el fogok követni, hogy a legjobb ellátást megkapja. Soha nem fogom kiadni a gondoskodásom és a szárnyaim alól.
Elviselve a sorsot, újból áldott állapotba kerültem és reméltem, hogy a második gyermekem egészséges lesz.
Hát a sors nem így akarta! Hasonló dolgokat éltünk át vele is. Szürke hályog, mozgáskorlátozottság. Mindkét gyermekemet Budapestre hordtam, ahol sok műtétet hajtottak végre rajtuk. Próbálták megállapítani a rendellenességek okát, de még a mai napig sem tudjuk biztosan, miért lett mind a kettő sérült. A műtéteknek nem sok eredményük lett, mindkét gyermek a mai napig tolókocsiban éli az életét.
Eközben az apjuk belefáradt a sok bizonytalanságba, harcba, utazásba és elhagyott bennünket.
Időnk nagyon kevés jutott egymásra, de az ő vérei is, nem tudom megérteni a lépését. Azt hittem, beleőrülök, belehalok, hogy ezt már nem bírom ki! De aztán ránéztem a gyerekekre, akik próbálgatták a tornagyakorlatukat nagy erőlködve. Akkor a szívem azt súgta, kibírom és kettő helyett is helyt tudok állni. Amíg bírom, addig örökké ápolni és gondozni fogom őket. Itt, ebben az otthonban. Sajnos, az apjuk azóta sem törődik velük, és döntéseivel nem a gyerekek érdekei mellett áll.
Azt gondoltam, hogy ha a sors csapást ad, erőt is ad az elviseléséhez. Ezzel ébredtem és ezzel feküdtem le. Teszem, ami a dolgom a világban. Ennek a két kis porontynak szüksége van rám. Ők nem tehetnek semmiről, és én felelősséggel tartozom irántuk.
7 év bizonytalanság és kilátástalanság után ránk köszöntött a szerencse. Rátaláltam egy társra, aki nekem szerelmet, támaszt, gyermekeimnek apai szeretetet adott. Elfogadott bennünket tolókocsistól, pelenkástól, úgy, ahogyan voltunk. Nála jobb társról még álmodni sem tudtam volna. Az éltünk csupa mosolygás, tréfa lett, észre sem vettük, hogy mások vagyunk. Pénzünk ugyan kevés volt, de kirándulni, társaságba menni nem is kell sok.
Amennyire nyitottak és jó kedvűek voltunk, úgy találtak meg bennünket a barátok és a támogatók. Táborokba mindig elmentünk, ahol életre szóló élményben részesültek a gyerekek és mi is. Könnyebb volt az élet, mindent szebbnek láttunk. A gyerekeket hordtuk gyógytornára, vizsgákra. Amit csak tudtunk, mindent megtanítottunk velük. Harmóniában és nagy szeretetben éltünk 10 évig.
De a sors megint próbára tett. Jött a borzalom és a fájdalom. A párom súlyos beteg lett és rövid idő alatt itt hagyott bennünket örökre. Eltemettem. Vele együtt én is egy kicsit meghaltam, az biztos. A gyerekek is nehezen viselték a gyászt. Tudtam, ha sírok, velem sírnak, ha nevetek, velem nevetnek. Muszáj lesz összeszednem magam! Ha el is ment, mégis itt maradt, hiszen amire tanított minket, arra emlékezni fogunk mindig. „Legyünk nyitottak, ne zárjuk magunkba a fájdalmat és a problémákat. Segítsünk másokon, hiszen mi tudjuk a legjobban, mit jelent egy-egy mosoly, egy-egy kinyújtott segítő kéz.”
Igaza volt. Az ő emlékéért újra talpra álltam és most ismét hárman vagyunk egy család. Hárman, de tulajdonképpen nem is tudom megszámolni, hányan tartozunk össze. A barátnőm, aki mindig segít a gyerekek ellátásában, a fürdésnél, a szüleim, akiknél napközben tanyázunk, a másik szomszéd, aki megörvendeztet bennünket sütikkel vagy a barátok. A telefon mindig cseng, hívnak az ismerősök, megosztják velünk örömeiket és bánataikat. Egyesületek, alapítványok és magán személyek támogatását élvezzük. Van, aki szó nélkül is észreveszi, hol kell a házon javítani, mit kell beszerezni. Úgy érzem, ezt a sok jót nem is tudom mindet megtartani, ezért adok azoknak is, akiknek kevés van. Viszem a betegeket vizsgálatra, bevásárolok a rászorulóknak, tudom, kire kell rányitni az ajtót. Ha nem bírok már tenni, mindig van valaki, akinek szólhatok. Mások vagyunk, de része a mindenségnek, ahol nekünk is helyünk van.
Gazdagnak érzem magam, mert adom és kapom az élet ajándékait: a gondoskodást, a tiszteletet és a szeretet. Kell ennél több?
Farkas Rozália
Érdekességként szeretném bemutatni, hogy mindez hogyan hat egy kamasz, hátrányos helyzetű, de fizikailag egészséges kislányra, Ramónára, most az ő írása következik.
Hétszínvirág
Az idei nyár jól kezdődött számomra, mert az alapítvány segítségével táborba mehettem. 14 éves cigány származású lány vagyok, kisegítő iskolába járok.
Anyukámnak nincs pénze arra, hogy táborba küldjön minket, hiszen négyen vagyunk testvérek, de azért mindig akad valaki, vagy valamilyen támogató, aki gondol a szegényebb gyerekekre is. A tábor kezdetén nagyon csodálkoztam, mert nemcsak ismerős gyerekek jöttek, hanem egy csomó tolókocsis is. A szomszéd szobába került egy lány, meg egy fiú az anyukájával. Nem is tudtak busszal utazni, külön kellett autóval lejönni nekik. „Te jó ég!” Hát ezek mit keresnek itt ?! Nem elég ennek a szerencsétlen nőnek egy sérült gyerek! –Mindjárt kettő van neki! Barátkozós vagyok, de egy kicsit tartottam tőlük. Nem illettek bele a képbe! Csak ültek a kocsiban és néztek bennünket. Furcsán állt a kezük, a lábuk, remegett a feje a lánynak, a többiek sem igazán mentek oda, messziről nézegették őket. Úgy kellett etetni a fiút. A lány meg elég bután fogta az evőeszközöket. Egy asztalnál ültem velük, így közelről láttam, mit művelnek. Azt hittem elveszik az étvágyamat! De nem! Estefelé az anyukájukkal beszélgettem. Nagyon jópofa nő, sokat viccelt és jól szót értettünk. A gyerekek tiszták voltak, de nehezen beszéltek. Azt hittük, nem is tudnak mást, csak nézni bennünket. A következő napon már fürödtünk is. Nagy attrakció volt, amikor becipelték a felnőttek ezeket, a magatehetetlen testeket a lépcsőn és óriási gumiban helyezték rá a vízen. Nagyon tetszett nekik. Ott már beszéltem egy pár szót hozzájuk. Megtudtam, hogy már nem is olyan gyerekek már, hiszen elmúltak húszévesek. Igen hálásak voltak, hogy szóba álltunk velük. Rájöttem, hogy sok mindent ismernek, olyan nevetősek, mint az anyukájuk. Bár mozogni nehezen tudnak, de azért élniük kell, hiszen megszülettek. Fogtam a kezüket. Persze a felnőttek nem engedték el egy percre sem őket. Még labdáztunk is! Főleg mi lányok közeledtünk hozzájuk. Úgy látszik anyáskodni szeretünk. Arra gondoltam, hogy mennyiszer morogtunk otthon, hogy ez sincs, meg az sincs. Aztán mennyire jó nekünk hozzájuk képest! Hányszor szomorkodom, sajnálom magam, miért nem vagyok gazdag, miért nem vagyok okosabb és ilyenek. Az én anyukámnak ugyan rossz sora van, de örülhet, hogy nem kell bennünket pelenkázni, etetni, állandóan orvoshoz hordani. Nem is olyan rossz a sorom! A tábor végére együtt nevettünk a tolókocsisokkal, már toltuk is őket az úton. Beszélgettünk sok mindenről. A kézműves foglalkozásokon melléjük ültem és fűztem nekik karkötőt. Varrtam babát és színeztem képeket. Úgy éreztem, nekem is nagyon jól esik, hogy törődhetek velük! Alig vártam, hogy mosolyt csalhassak az arcukra, ettől olyan jó érzésem lett. Még discóba is eljöttek, ritmusra toltuk a kocsijukat. Szeretik a zenét, hasonló az ízlésük, mint nekem. Hát, első nap nem gondoltam volna, hogy ezek a nem mindennapi gyerekek, a barátaim lesznek! Elfogadtam őket, de ehhez meg kellett ismerkedni velük. Bár mások, mint mi, mégsem mások, hiszen ugyanolyan érzéseik vannak, bánatosak, vidámak tudnak lenni. Tudomásul vették, hogy az életüket a tolókocsiban kell leélniük és alkalmazkodtak ehhez. Szerencséjük, hogy az anyukájuk ennyire mellettük áll. Neki az élete erről szól. Nem is tud semmit pihenni ezért. De vállalta és ezért igen felnézek rá. Én bírnám ezt ?! Nem tudom. De most láttam, hogy mindent ki lehet bírni az életben. Jó kis hét volt, szereztem két barátot magamnak. Köszönöm mindenkinek.
Ramóna
"A szeretet gyógyítja az embert, azt is aki adja és azt is aki kapja."
Név: Takács Kata vagyok, 1961-ben, Szegeden születtem.
Foglalkozás: Óvodában dolgoztam, melynek ma is nagy hasznát veszem a foglalkozásokon. Leszázalékolásom után vállalkozóként üzemeltettem vizidodgemeket, gyerekeket foglalkoztattam. Jelenleg a Napos Oldal Alapítvány elnökeként a munkámban tudom megvalósítani mindazt, amit szeretek.
Honlapunk címe: www.naposoldal.org
Család: 23 éves fiammal élek Szegeden, aki kiskora óta mozgássérültek társaságában mozgott, a mai napig is aktív segítő táborainkban, rendezvényeinken. Talán szociális beállítottságához ez is hozzájárult, amelyre nagyon büszke vagyok.
Életem nagy eseményei: 1994-ben megkeresztelkedtem, ennek következtében az egész életem gyökeresen megváltozott.
Aminek fontos helye van az életemben:
A hitnek, a családnak, a munkának és a barátságnak tulajdonítok fontos szerepet az életemben.
Szeged, 2006